The End

Zárás, búcsúzás, mélázás, búsulás.

Mit jelent utoljára megtenni azokat a lépéseket, amelyek hónapokig a napjaid részei voltak?

Utoljára! Nem tudod, hogy visszatérsz-e... könnyebb azt elhitetni magaddal, hogy úgyis visszatérsz, úgy sokkal könnyebb. De aztán ott van rögtön a következő gondolat: mi van, ha nem? Életemben most teszem meg utoljára ezeket a dolgokat.

Mindennek nagyobb jelentőséget biztosítasz, hiszen ez az utolsó, kitüntetett alkalma annak a bizonyos tevékenységnek.

Utoljára elmentem mosdóba, utoljára belenéztem a kis tükörbe. Még mindig ott van a csempén a tükörrel szembeni "REDRUM" felirat, amit a tükörben utoljára "MURDER"-nek olvasok. Olyan vicces volt, amikor erre rájött Evelien. Hogy kacagott...jó ég! :D

"Oh, Bediiii..." mondta "I love youuu!"

Murder of redrum Stephen King regénye alapján

Nem bírtam egész éjjel aludni. Nagyon izgultam, nehogy elaludjak, és elmenjen nélkülem a fél éve megvásárolt repjegyem.

Borzalmas volt.

Vége.

Most mi lesz? Hova fog tűnni? Mi volt ez az egész?

Csak feküdtem háton, szép takarosan betakarózva a rénszarvasmintás takarómban. (Ez a mondat egy nyelvtörő is lehetne.) Kimerevedett szemekkel néztem a plafont, és éreztem, ahogy a mellkasom fel-le mozog, feszít.

Szándékosan nem sötétítettem be. Azt akartam, hogy Finnország ott legyen velem az utolsó estémen.

Minden olyan szomorú volt.

Kristynkával (ő még lesz itt egy hónapot) megbeszéltük, hogy az utolsó napomon nem fogunk lefeküdni, hanem kimegyünk a "Beach"-re és virrasztunk, és a játszótéri zsinórokon himbálózva végignézzük, hogy tényleg nem megy le a nap.

De aztán egész nap esett az eső, így végül nem vállaltuk be, csak a suliig tekertünk egy utolsót.

Oulunak is hiányozni fogok. Kristy szerint azzal, hogy esik, engem sirat a város.

Éjszaka felültem néha, kinéztem az ablakomon. Körbeöleltek a hatalmas, hosszú fák. Az út érdes betonja visszaverte a lámpák fényét. 

Oulu, viszlát! Sosem foglak elfelejteni!

Hajnalban, nagyon hajnalban félálomból riasztott a telefonom, hogy hazainduljak. Ekkor már a sietés, kapkodás elvette a figyelmemet az utolsó pillanatoktól. Mindent bepakoltam, amit még be kellett, leszaladtam a postaládákhoz, hogy Kristy búcsúajándékát bedobjam a ládájába. Aztán felcsörögtem Kristyhez, hogy indulhatunk. Bevállalta, hogy elkísér kilométereken át a dög nehéz cuccaimmal a buszmegállóig. Nélküle nem ment volna. Ez sem.

Nyilván sokszor volt olyan a félév során, hogy Karácsonyfa után majd meg pusztultam. Olyan is volt többször, hogy elegem lett mindenből, és haza akartam menni. De ilyenek mindig vannak. Magyarországon is biztos többször gondoltam előtte, hogy "a manóba! elegem van! Finnországba akarok menni!" :P

S örültem is... persze, hogy örültem, hogy haza mehetek, de ez nem egy jó egyesség, mert Oulu, meg az egész Erasmusom ott marad, és nem jön velem! Nem is jöhet, hát hogy is jöhetne!? Ott kell hagynom, le kell zárnom egy kincses dobozba, hiszen elmúlt és vége van.

Igyekeztem a jövőre gondolni, és tényleg már-már erőszakkal próbáltam lezárni a kincses ládát, de amikor ott ültem a buszon, és Kristynka ott állt a buszmegállóban, és nézett engem, kibuggyant az egész.... csak néztük egymást. Nem mosolyogtunk. Nagyon nagyon komolyan néztünk egymásra.
Én azt hiszem, akkor ott hagytam az egyik felemet Kristynek, Oulunak, és ennek az időszaknak.

Egy boldog fél volt, amely megvalósította önmagát.

Last train to Lhasa